— Manapság is néznek rám nagyon az utcán, amikor meglett emberként a levegőben kapkodok rovarok után. Csodálom ezeket az ízeltlábú állatokat, az irántuk való szeretetem sosem múlik el — mondja Venyige László nyugalmazott katonatiszt, miközben kipakol az asztalra elénk néhány gyűjtődobozt gazdag kollekciójából. Mint oly sok minden, ez is a gyermekkorból indul: már akkor lenyűgözte Lászlót az élőlények sokfélesége. Például amikor a nagyszülőknél a kertibab magjait színük, mintázatuk szerint rendezgette. Vagy amikor kis, kemény hátú bogarakat látott, egyikükön sok csíkkal, másikukon kevesebbel, és nem hagyta nyugodni, mi is az. Mint kiderült, gyalogcincérfajokról volt szó.

 — Konkrétan a rovarok iránti érdeklődésem egy karcagi eseményhez fűződik. Másodikos voltam, amikor egy ismerősünk kartondobozban lepkepetéket hozott, mondván, ebből selyemhernyó lesz. Ha felneveljük, akkor a gubót el lehet adni, amiért jó pénzt fizetnek — idézte fel Venyige László. — Mikor kikeltek a hernyók, elkezdtem etetni őket. Amikor az az évi szaporulatból előbújtak a lepkék, azokat újra lepetéztettem, és a következő nyáron rengeteg selyemhernyónk volt. Szegény anyámmal nem győztünk járni eperfalevélért, zsákszámra kellett hordani, hiszen amit hazavittünk, két nap alatt csonkra rágták.

Majd jöttek az újabb és újabb gyerekkori felfedezések. Orgonabokron talált hatalmas zöld hernyók, amelyekből gyönyörű fagyalszenderek lettek. Csalánról gyűjtött hernyókból pedig nappali pávaszem vagy éppen rókalepke kelt ki. Nagy lökést jelentett, hogy hetedik osztályosként rovargyűjteményt kellett készíteni. 

Forrás és részletek:  http://www.szoljon.hu/jasz-nagykun-szolnok/kozelet/uj-allatfajt-neveztek-el-az-abonyi-katonatisztrol-382702