A kezdetben gyors sikereket elkönyvelő Wehrmacht előrenyomulása már 1942-ben megtorpant Sztálingrád előtt. A Dél hadseregcsoportból kiváló 6. hadsereg és a gyors előrenyomulást biztosító 4. páncélos hadsereg itt már nem tudta kiharcolni a gyors győzelmet. A Sztálin nevét viselő város birtoklása mindkét fél számára presztízskérdés volt, éppen ezért mindkét vezér az utolsó emberig tartó harcot követelt a csapatoktól - vázolta fel a történész. 



A magabiztos Hitler szokásához híven beleavatkozott a csapatok irányításába, hibát hibára halmozva. Az óvatos Paulus beérte azzal, hogy a Volga nyugati partján körbezárja a várost, miközben a Luftwaffe folyamatos bombázással gyengíti a védőket, ám a Führernek ez nem volt elég. Parancsot adott a város megszállására, ami a szűk, törmelékkel fedett utcákban a páncélosok szempontjából elég rossz döntés volt. Babucs Zoltán kiemelte, a lomhán mozgó lánctalpasok könnyű célpontokká váltak, de nem járt sokkal jobban a gyalogság sem, hiszen azt a feladatot kapták, hogy házról házra, véres harcok árán foglalják el a várost. 

A szovjet katonák az utolsó emberig küzdöttek - mást nem is nagyon tehettek, hiszen Sztálin még a civilek evakuálását is megtiltotta azzal a szándékkal, hogy a városban rekedt nők és gyerekek látványa erősebb ellenállásra serkentse a várost védő katonákat. 



Novemberre a Wehrmacht kezére került a város kilencven százaléka, ám a végsőkig kimerült németeknek nem maradt erejük arra, hogy átkeljenek a Volgán, a szovjet félnek is lehetősége nyílt számottevő tüzérséget telepíteni a folyó keleti partjára, emellett vízi úton utánpótlást szállíthattak a város védőinek. 

November 19-én drámaian megváltozott a harci helyzet, megmozdult ugyanis az eddig védekező, és közben jelentős erőket összegyűjtő Vörös Hadsereg. A nagyszabású ellentámadás villámgyorsan felmorzsolta a szárnyakon elhelyezett román és olasz erőket, a sikeres átkaroló hadműveletet végrehajtó szovjet csapatoknak több mint kétszázhatvanezer, zömében német katonát sikerült körülzárni. Hitler természetesen megtiltotta Paulusnak, hogy feladja a várost, Úgy gondolta, hogy a gyemjanszki katlancsaták után a Luftwaffe számára nem létezik lehetetlen küldetés, erről Göring is igyekezett meggyőzni. A Luftwaffe szállítógépei meg is próbálták légihíd útján ellátni a körülzárt katonákat, ám igyekezetük nem járt sikerrel.

Babucs Zoltán rámutatott, hogy a katlanban rekedteknek legalább napi hatszáz tonna ellátmányra lett volna szükségük, a háborúban megtizedelődött légierő kapacitása pedig még elméletben sem tette ezt lehetővé. A szovjet légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők is éberen lesték a szállítógépeket, a kemény tél pedig szintén problémákat okozott a pilótáknak. Mivel ilyen módon a szükséges hadianyagnak mindössze tíz százalékát sikerült az ostromlottaknak eljuttatni, a kudarc elkerülhetetlenné vált - mindeközben Hitler továbbra sem engedélyezett semmilyen ésszerű lépést. 



A német főparancsnok a sztálingrádi GUM áruház pincéjében húzta meg magát, ahol erőteljesen ostromolták a szovjet csapatok. Hogy harci kedvét táplálja, Hitler 1943. január 30-án tábornaggyá nevezte ki a szorongatott helyzetben lévő Paulus vezérezredest. Babucs Zoltán kiemelte: nem utolsósorban azzal a hátsó szándékkal, mivel a német történelemben addig egyetlen tábornok sem kapitulált, így a Führer azt remélte, hogy a frissen kinevezet Paulus is kitart a végsőkig, ám elszámította magát. Éhező, fázó lerongyolódott és kimerült csapatait látva az újdonsült tábornagy nem a pisztolyáért nyúlt, hanem mentve a menthetőt, megadta magát. Ezzel nem utolsósorban példát statuált a többi német hadvezér számára, miszerint a vereség után nem menetrendszerű az öngyilkosság - fűzte hozzá a történész. 

1943. február 2-án 91 ezer német katona – köztük 24 tábornok és 2500 tiszt - kapitulált a győztes szovjet csapatok előtt. Ezzel véget ért a világtörténelem egyik legnagyobb csatája, mely százkilencvenkilenc napig tombolt megállás nélkül. A német csapatok, és szövetségeseik veszteségeit halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban nyolcszázezerre becsülik a történészek. A hadifoglyok többsége el is pusztult az 1943-tól 1955-ig tartó rabság alatt. A fentieken túl, a sztálingrádi katlanban rekedt, nagyjából ötvenezer, a keleti segédszolgálatos és hadifogoly halt meg, akikkel a szovjetek kegyetlenül elbántak.